1. fejezet - Két év után

Sziasztok. Megérkezett az első fejezet. Remélem tetszeni fog. Nagyon köszönöm a feliratkozókat, és a megjegyzéseket. Hagyjatok magatok után nyomot. Jó olvasást!

Gitta

Régi szép idők. Amikor még mindenem megvolt, és az emberek szerettek. Versenyezhettem a legjobbak között. De ez már mind a múlt. Azóta minden megváltozott. Egy véletlenszerű baklövés és az életemnek, a karrieremnek vége. A híres versenyző, akinek volt egy csodaszép mennyaszonya már rég feledésbe merült. Talán már mindenki elfelejtette, hogy ki voltam két évvel ezelőtt. Most egy motel szoba ágyán üldögélek és próbálok nem gondolni arra, hogy mi lett volna ha. Ha nem történik meg az a dolog. Talán még mindig ugyanaz az ember lennék, de ez már soha nem fog megtörténni. Rágyújtottam egy cigarettára, ettől talán jobb kedvem lesz. Függővé váltam. Miután nem érdekli másokat, hogy mi van velem, azóta minden nap két doboz cigit legalább elszívok. Ettől megnyugszom. Felálltam az ágyról, és elindultam a fürdő felé. Belenéztem a tükörbe, de a látvány szörnyű volt. Gondozatlan arcviselet. Pár hetes borosta, ami lassan kitett egy kisebb szakállt is. Megnyitottam a csapot, és tenyeremet összetéve felfrissítettem arcomat. Kicsit megborzongtam, végül elzártam a csapot. Összeszedtem pár rendezettebb darabomat és felöltöztem, majd indultam a munkahelyemre, a halüzembe, ami az egyetlen megélhetésemet jelentette.

***

Kora reggel volt. A Nap halványan emelkedett a város fölé. Összehúztam magamon a vékony kabátot, és lépteimet megszaporáztam. A halüzem három sarokra volt a moteltől, amelyben laktam. Elég rossz környéken van, de nem tehetek semmit. A munkám nem fizet olyan jól, így kénytelen vagyok megelégedni az egy szobás, kicsit undorító hellyel, amit otthonomnak nevezek. Bekanyarodtam a hal üzem utcájába. Nem láttam egy embert sem. Igaz, hajnali négy körül járhatott az idő, és ilyenkor még mindenki alszik. Kivéve engem és a munkatársaim. Mi hajnalban kezdjük a munkát és dél körül már szabadok vagyunk. Ez az egyetlen jó abban, hogy ott dolgozok. Bár a délutánjaim unalmasan és egyedül telnek. Néha a főnökömmel, Carlos-sal elmegyek egy kocsmába és beszélgetünk. Ő az egyetlen ember akivel normálisan tudok beszélni, és az aki tudja az egész történetem. A magaslattól a pokol aljáig. Megérkeztem a nagy épülethez, ami egy régi raktárhoz hasonlított, viszont az évek alatt ezt szépen átvarázsolták. Benyitottam az ajtón és megcsapott az a tipikus szag, ami egy halüzemben lehet. Meglepetésemre sokkal többen voltunk, mint vártam. Úgy tűnt az összes munkás itt van, és vártak valamire. Odamentem a többiekhez, és hallgatóztam. A szavakból rájöttem, hogy miről is van szó. Teljesen kiment a fejemből. Carlos pár héttel ezelőtt mesélte, hogy az üzemnek új igazgatója lesz. Az előző nyugdíjba ment. Nem igazán ismertem, de néha benézett, amikor dolgoztunk. Hirtelen csend lett, és mindenki egy irányba bámult. Az ajtó kinyílt. Carlos és egy ismeretlen nő lépett ki rajta. Sajnos többet nem láttam, mert az emberek elém álltak, akik ráadásul sokkal magasabbak voltak, mint én. Kicsivel arréb álltam, de csak annyit láttam, hogy az ismeretlen nő bemegy egy másik ajtón, Carlos pedig elköszön tőle.

-        Emberek, mindenki kezdje el a munkát. – tapsolt Carlos, felkeltve magára a figyelmet. - Mint láthattátok, ő lenne az új igazgatója az üzemnek, vagyis igazgatónője. A mai nap folyamán pár embert behív az irodájába, egyeztetés miatt. Most pedig munka van. – mondta és elment.

Az emberek szétszéledtek, és mindenki ment a saját posztjához. Én beálltam a helyemre, és vártam a kamion érkezését, ami pár perc múlva megérkezik.

-     Lewis , az igazgatónő téged hív. – közölte velem az egyik munkatársam.

Bólintottam, jelentve, hogy megértettem. Már épp készültem hazamenni. A munkaidőm lejárt, és amúgy sem gondoltam volna, hogy keresne bárki. Az üzemben csak dolgozom, és nem igazán kommunikálok másokkal. Ezért is tartanak kicsit furának, de ez engem nem érdekel. Amiken keresztülmentem az elmúlt hónapokban, csak nyugalomra vágytam és arra, hogy mindenki felejtsen el. Megkaptam. Elindultam a folyosón, miközben jobbra-balra forgattam a fejem, és olvastam az ajtókon lévő kis névjegytáblákat. Már az utolsó ajtónal jártam, amin nem volt névtábla. Bekopogtam, remélve, hogy megtaláltam a keresett helyet.

-        Szabad. – hallottam egy női hangot az ajtó mögül.

Beléptem az irodába. A nő háttal állt, kezében egy képpel, amit nem tudott hova rakni. Az íróasztalon és a földön dobozok hevertek, bennük papírokkal, és pár fontosabb tárgyal. Miután körbenéztem, megnéztem a számomra ismeretlen nőt. Feketer ruha volt, rajta, vele egy térdig élő szoknyával. Szép, hosszú lábai voltak, amikről nem tudtam levenni a szemem. Ekkor megfordult a nő, hosszú barna haját megigazította, és mélyen a szemembe nézett. Először nem hittem a szememnek, csak néztünk egymás szemébe, ki tudja meddig. Nem bírtam megszólalni, sőt még megmozdulni sem. Földbe gyökerezett a lábam. Hirtelen lesütöttem a szemem, és a kabátom cipzárját kezdtem el bütykölni. Nem tudtam mit csináljak. Maradjak vagy menjek el? Ha elmegyek megúszom a kínos, számomra érzékeny beszélgetést. De ha maradok, nem tudom mit csináljak. Beszéljük meg a dolgokat, amik a múltban történtek? Egyáltalán, hogy kerül ide? Ő nem ide való. Nem úgy ismerem, mint aki itt akarja letölteni egész hátralévő életét. Az irodában kínos csend uralkodott legalább öt perce.

-        Mit akarsz? Mit keresel itt? – törtem meg a csendet. Érezni lehetett a hangomon a haragot, és ezt szerintem ő is pontosan tudta.

-        Hát itt vagy. – nézett rám.

-        Igen itt vagyok, te miattad! – emeltem a hangsúlyt az utolsó szóra. – Most miért jöttél? Hogy megint tönkretedd az életemet? Követsz, vagy mi? – emeltem fel a hangomat. Nem érdekelt, hogy bárki is meghallja. Két év után ezt most kiadhatom magamból. – Tudod, min mentem keresztül miattad? Nézz rám! Ez nem én vagyok. Szerinted én egy halüzemben akarok megöregedni? Nagyon tévedsz. Elvetted tőlem azt, amit a legjobban szeretek. Az életemet, a karrieremet. És, hogy miért? Mivel érdemeltem ezt ki? Nem tudom. – fejeztem be, és elhagytam az irodát, hangosan becsapva magam után az ajtót.

Nagyon mérges voltam. Gyors léptekkel hagytam el az üzemet. Kiléptem a járdára, ahol rengeteg ember volt. Elindultam hazafelé, de útközben meggondoltam magam, és a közeli kocsmába mentem. Csak az alkohol tud lenyugtatni. Az agyamban folyton keringtek a gondolatok. „ Mit akar két év után? Megint tönkre akarja tenni az életem?” Ezek a kérdések jártam a fejemben, amikor megérkeztem az ismerős kocsmához. Bementem, de csak egy két ember üldögélt, egy-egy sarokban. Rendeltem magamnak egy whyskit. Erőset kellett innom, mert meg tudtam volna ölni egy embert. Lehúztam a folyadékot, és jólesően, kértem még egyet. Kicsit marta a torkomat az ital, de a második után ez már nem zavart. A pulton idegesen kopogtattam az ujjaimat, közben néztem a pultos srácot, amint készíti az italt. Csak bámultam és nem gondoltam semmire. Utálom az életem. Utálom azt aki tette ezt velem. Utálok mindent és mindenkit. Végre beletőrődök a sorsomba. Elfogadom azt, hogy senki nem foglalkozik velem, és nem érdekli mi van velem. Az apám is. A kapcsolatunk sose volt túl jó, de kezdtek helyrejönni a dolgok, de ami történt azután hallani sem akart rólam. Nem hitt bennem. Sosem hitt. Amikor híres lettem, megjelent az életemben, hogy hozzuk helyre a dolgokat. Beleegyezttem, mert gondoltam meg jött az esze, és belátta, minden embernek szüksége van az apjára. Hamár az anyja meghalt. Még kiskoromban hagyott el minket, de azóta apám talált magának egy másik nőt akit feleségül vett. Caren anyám helyett anyám volt. Engem és az öcsémet tiszta szívéből szeretett és gondoskodott rólunk. Két éve már nem láttam. A történtek után ő volt az egyetlen aki kapcsolatba szeretett volna velem lépni,de apám megtiltotta neki, ahogy öcsémnek is.

-       Elnézést! Adhatok még valamit? – zökkentett ki gondolataimból a pultos srác, aki egy ruhába törölte meg a kezét.

-       Nem, köszönöm. – ráztam meg a fejem, és a pénzt odadtam a srácnak.

Ismét kiléptem az utcára, ahol most már kevesebb ember lézengett. Megnéztem a telefonom kijelzőjét, ami délután két órát mutatott. Nem is gondoltam, hogy ennyire elment volna az idő. Elindultam haza a megszokott úton, és néztem a környezetemben levőket. Néhány gyerek, nagy táskákkal tartott haza az iskolából, jókedvűen. Önkéntelenül is elmosolyodtam. Mindig is szerettem volna családot, két három gyerekkel. Szerettem volna, ha az én gyerekeimnek mindenük meglenne, és nem érnék őket tragédia. Egy szép kertes ház, valahol a várostól kicsit messzebb, ahol nem az autók dübörgését hallanánk. Inkább a madarak csicsergését. A virágok illatát érezni. Egy kisebb farm, ahol lovak vannak, és csak felszállunk rá, és úgy érezzük szabadok vagyunk. Ez az én álmom. És két évvel ezelőtt, úgy érezhettem megvalósíthatom. De ma már ez megint csak álom, és talán az is marad.

Másnap reggel megborotválkoztam, és nem túl nagy kedvvel, de bementem dolgozni. Indultam átvenni a ruhámat, amikor Carlos állított meg. Felnéztem, és egy mogorva arc bámult rám. Mindig is alacsony voltam, de Carlos a maga egy méter kilencvenöt centijével ezt jóval felülmúlta. Arca ráncos volt, a mindennapi gondoktól. A felesége nemrég vallotta be neki, hogy van valakije, amitől teljesen kiakadt, és a ráncok mintha megduplázódtak volna rajta.

 -     Lewis beszélnünk kell! – nézett rám sötét barna szemeivel, és egy nyugodtabb helyre mentünk. – Most beszéltem az igazgatónővel. Azt mondta tegnap elég bunkón viselkedtél. Ez igaz? – emelte meg az egyik szemöldökét.

-      Most ez egy vicc, ugye? Nem iskolában vagyunk, nem kell mindenről beszámolnom, és egyébként is, úgy beszélek azzal a nővel ahogy akarok, mert bőven megérdemli. – háborodtam fel.

-       Nekem mindegy, de mivel én vagyok a főnököd, azt mondta, ha így folytatod ki fog rúgni. – emelte fel Carlos a kezét védekezően, én pedig megint elvesztettem a fejem.

Éreztem, ahogy egyre feljebb megy az adrenalinom. Megint újra kezdi? Miért csinálja ezt velem? A kezem ökölbe szorult, és mérgemben a falba ütöttem egyet. Halkan felkiáltottam, mert piszkosul fájt a kezem, de a dühöm, még most se csillapodott. Sőt csak hergeltem magam.

-     Haver, nyugodj meg! Mi ütött beléd? – fogta meg a vállam Carlos, és próbált megnyugtatni, ami jelen helyzetben lehetetlen volt.

Ha nem a munkám forogna kockán, akkor már rég nem élne az a nőszemély. Talán pontosan tudta, hogy ez lesz a vége. Megint azt akarja, hogy szenvedjek, de ezúttal nem dőlök be neki. Most ő fog szenvedni, erre megesküszöm. Megfordultam, és észrevettem, hogy a főnököm még mindig ott áll, és várja a választ a kérdésére. Nagyot sóhajtottam és belekezdtem.

-      Azért akadtam így ki, mert elég okom van rá, hogy ezt tegyem. Nem csupán azért, mert ilyen kedvem van. Az új igazgatónő, tudja pontosan mit csinál, és én is tudom pontosan, hogy miért jött ide. Ez a nő.. – nagy levegőt vettem. – Ez a nő…

Prológus

Sziasztok Kedves Olvasók! Egy új történetbe vágok bele, amit remélem szeretettel fogtok olvasni. Lehet meglepő, hogy nem a One Direction sztárjai a főszereplők, de ettől függetlenül, mindent beleadok, és remélem tetszeni fog a történet. Jó olvasást! Nyugodtan hagyjatok magatok után nyomot.

Gitta

Szenvedély. Élvezed a sebességet, ahogy elsuhansz a dolgok mellett. Élvezed azt amit csinálsz, és jó vagy benne. Szeretnek. Imádod a rivaldafényt, ahogy mindenki a te sikereidről beszél, és szerény vagy, pedig belül elvárod, hogy örüljenek és téged tartsanak a legjobbnak. Ez mind szép és jó, de ott van még a rivális, aki mindent megtesz, hogy beárnyékolja a karriered. Ám egy szép napon valami történik, ami miatt minden felfordul, és már senkiben sem bízhatsz meg. Még a saját menyasszonyodban sem. 

„ Egyszer boldogok leszünk együtt mind ketten. De a sors azt akarja, hogy ne legyünk boldogok… együtt. De külön külön megszakad a szívünk, és csak bántjuk egymást, miközben ha lehetne soha nem hagynánk el egymást. Minden pillanatban rád gondolok. És tudom, hogy te is rám, mert az érzéseket nem titkolhatjuk el. „

A kertben ülök, miközben hallgatom a madarak csiripelését és rád gondolok. Minden pillanatban, mert hiányzol. Arcomat a nyári szellő simogatja, és orromat megcsapja a virágok kellemes illata. A méhek szorgosan dolgoznak. Hirtelen kiszaladnak a gyerekek, örömtől telve. Elkezdenek labdázni és rájuk mosolygok. Ők minden nap emlékeztetnek rád. Nem tudlak elfeledni. Gyönyörű nyári nap van, az én szívem még is boldogtalan és az is marad, életem végéig. Felállok és odamegyek a gyerekekhez. Beállok játszani és boldog vagyok. Legalább arra a kis időre, mert látom az arcukon, azt a gyermeki vidámságot. A pillantásuk ami szeretettől árad. Még semmit sem tudnak az életről. Még az a jó. Legyenek örökké gyerekek, és hadd ne tapasztalják meg milyen a felnőttek élete. Tele csalódással, átveréssel, és viszonzatlan szerelemmel. Nem ezt érdemlik. Senki sem érdemli ezt. De az élet ilyen. Akadályokat kell leküzdenünk, és amikor igazán boldogok lehetnénk, tesz még egy lapáttal, és hirtelen mindened romokban. Sosem érezheted magad nyugodtnak, és magabiztosnak, mert bármikor, bárhol történhet valami. Ami örökre megpecsételi az életed...